Meglepő okból tűntek el Afrika óriás növényevői

Afrika mai állatvilágát nehéz elképzelni elefántok, vízilovak, zsiráfok vagy orrszarvúk nélkül. Pedig a kontinens egykor a jelenleginél jóval több hatalmas növényevőnek adott otthont. Az elmúlt évmilliók során ezeknek az állatoknak a sokfélesége fokozatosan csökkent, és számos egykor sikeres evolúciós ág teljesen eltűnt.

Sokáig kézenfekvőnek tűnt, hogy az óriási testméret önmagában hátrányt jelentett: a nagy állatok lassabban szaporodnak, több táplálékot igényelnek, ezért egy környezeti válság vagy az emberi vadászat könnyebben kipusztíthatta őket. Egy új kutatás azonban egészen más magyarázatot kínál. A tudósok szerint Afrika megaherbivorái valójában nem haltak ki gyorsabban kisebb rokonaiknál. A problémát inkább az jelentette, hogy túl lassan alakultak ki új óriás fajok az eltűnők helyett.

23 millió év történetét vizsgálták meg

A kutatók rendkívül hosszú időszakot tekintettek át: az afrikai növényevő emlősök elmúlt 23 millió évének történetét rekonstruálták.

Ehhez 3327 fosszilis előfordulást vizsgáltak meg, amelyek összesen 396 fajhoz tartoztak. A mintában antilopok, zsiráfok, vízilovak, lovak, orrszarvúk, sertésfélék és az elefántok különböző rokonai is szerepeltek.

A kutatók nem csupán azt vizsgálták, mikor jelentek meg és tűntek el az egyes fajok. Figyelembe vették az állatok testtömegét, evolúciós rokonságát, fogaik felépítését, valamint az afrikai környezet hosszú távú változásait is.

Ezek alapján számítógépes modellekkel becsülték meg a fajképződés és a kihalás sebességét. Ez azért fontos, mert egy állatcsoport sokféleségét nem pusztán az határozza meg, hány faj tűnik el, hanem az is, milyen gyorsan jelennek meg új fajok.

Afrika egyre szárazabb lett

A történet egyik fordulópontja körülbelül 7,2 millió évvel ezelőtt következett be, amikor Afrika éghajlata fokozatosan szárazabbá vált.

A tájak átalakultak, a nyíltabb és füves élőhelyek terjedni kezdtek, a növényevőknek pedig új táplálékforrásokhoz és környezeti körülményekhez kellett alkalmazkodniuk.

Kezdetben egyszerre nőtt a fajképződés és a kihalás üteme. Körülbelül 3,6 millió évvel ezelőtt azonban megváltozott a helyzet: az új fajok kialakulásának növekedése megtorpant, miközben a kihalási ráta tovább emelkedett.

Újabb jelentős változás következett nagyjából 2,58 millió évvel ezelőtt, a pleisztocén kezdetén, amikor a kutatás szerint a kihalási ráta körülbelül háromszorosa lett a korábbi értéknek.

A nagy állatok nem haltak ki gyorsabban

A kutatás egyik legmeglepőbb eredménye éppen az, hogy a nagy testméret nem járt együtt nagyobb kihalási rátával.

Sőt, az egy tonnánál nehezebb fajok kihalási rátája valamivel alacsonyabbnak bizonyult, mint kisebb rokonaiké. Az evolúciós hátrány máshol jelentkezett: sokkal lassabban alakultak ki belőlük új fajok.

A legszárazabb időszakokban a 45 kilogrammnál könnyebb növényevők mindössze körülbelül 15 százalékkal gyorsabban haltak ki, mint az egy tonnánál nehezebb állatok. Ugyanakkor 2,2-szer gyorsabban hoztak létre új fajokat.

Ez alapvető különbséget jelentett.

Ha egy kisebb növényevő faj eltűnt, az adott evolúciós ág viszonylag gyors fajképződése képes volt ellensúlyozni a veszteséget. Az óriás növényevők esetében azonban az eltűnt fajok helyét nem foglalták el kellő sebességgel újabbak.