Közös vér, közös múlt – Mit mesél egy ősi hibrid gyermek csontváza?

27 évvel ezelőtt, egy közép-portugáliai sekély sziklamenedékben találtak egy gyermeksírt. A kutatók már akkor is sejtették, hogy ez nem egy szokványos lelet: a gyermek csontváza ugyanis egyszerre viselt magán modern emberi és neandervölgyi jegyeket. Most a legújabb tesztek alapján kiderült, hogy a maradványok körülbelül 28 000 évesek, vagyis ez a gyermek tényleges bizonyítéka annak, hogy fajunk nem csak egymás mellett létezett a neandervölgyiekkel, hanem közös gyermeket is nemzett.

Ősi DNS-szappanopera

A modern emberek és a neandervölgyiek közötti keveredés elmélete nem újdonság: a genetikai vizsgálatok már korábban is kimutatták, hogy sok mai ember génállományában megtalálhatók neandervölgyi szakaszok. De ez a portugáliai csontváz – amely egy körülbelül négyéves gyermeké lehetett – konkrét, fizikai bizonyíték is: szó szerint egy kis hibrid, a jégkorszaki randizás gyümölcse.

Bethan Linscott, a Miami Egyetem kutatója így fogalmazott: „Olyan érzés volt, mintha visszaadtunk volna a gyereknek egy darabot a történetéből – ez hatalmas megtiszteltetés.”

Egy sír, ami mesél

A csontokat vörös pigment borította, ez a régészetben gyakran vallási vagy temetkezési rituáléra utal. A gyermek valószínűleg állatbőrbe csavarva került a föld alá. A temetés tehát nem volt pusztán praktikus: volt benne szimbolika, emlékezés és valószínűleg fájdalom.

A test arányai is érdekesek. A végtagok inkább neandervölgyiekre utalnak, míg a koponya és az állkapocs modernebb, emberi vonásokat mutatnak.

Miért most sikerült megállapítani a korát?

Nos, eddig a földben található gyökerek és szennyeződések miatt a radiokarbonos kormeghatározás nem volt megbízható. A kutatók most viszont egy új módszerrel dolgoztak, amely a hidroxi-prolin nevű aminosavat elemzi, ami stabilabban megőrzi a csont eredeti fehérjeszerkezetét. Így sikerült tisztán és pontosan megállapítani, hogy a gyermek körülbelül 28 000 évvel ezelőtt élt, épp akkor, amikor a modern emberek és a neandervölgyiek Európában még közösen járták a fagyos tájakat.

Mit üzen ez nekünk?

João Zilhão antropológus szerint „az, hogy megtudjuk, honnan jöttünk, ugyanazért fontos, mint amikor képeket őrzünk a szüleinkről vagy nagyszüleinkről.”

Ez a gyerekcsontváz arra emlékeztet minket, hogy az emberi történelem nem lineáris, nem tiszta vérvonalak mentén haladt, hanem inkább egy DNS-labirintus, ahol mindenki egy kicsit mindenki másból lett. A genetikai örökségünk nem éles határokat rajzol, hanem elmosódott átmeneteket, egy olyan múltat, ahol a „mi” és az „ők” közötti különbség legfeljebb nyelvtani volt, nem biológiai.

Ez a sír nemcsak egy négyéves gyerek emléke, hanem egy közös múlt szimbóluma, ahol két embercsoport nemcsak találkozott, hanem összefonódott, együtt gyászolt, együtt élt, és  együtt temetett. A vörös okkerrel megszórt csontváz, a gondosan kialakított sírgödör és az esetleges temetkezési tárgyak mind azt mutatják, hogy ezek az ősemberek, bármilyen fajcímkével is illetjük őket, kultúrát, érzéseket és hagyományokat osztottak meg egymással.

Talán ideje lenne nekünk is így tekinteni a saját múltunkra: nem külön utakon járó fajok, hanem összekeveredett történetek vagyunk. Egy olyan emberiség, amely már az őskorban is jobban összetartozott, mint hinnénk.