A jövő vadonjai: Új-zéland „új ökoszisztémái”

Képzeld el, hogy egy buja, zöld erdő közepén állsz, ahol egzotikus madarak csivitelnek, ismeretlen formájú fák hajolnak föléd, és minden lépésednél újabb színek és illatok csapnak meg – mégsem találsz semmi őshonost. Üdvözöl Új-Zéland egyik legszokatlanabb, ember által „véletlenül” létrehozott ökoszisztémája.

Új-Zélandot gyakran a világ egyik legérintetlenebb természeti paradicsomaként emlegetik. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az ország erdőségei, mezői és dombjai ma már olyan élővilágnak adnak otthont, amely az évszázadok során a világ minden tájáról érkezett vendégfajokból épült fel. A kutatók ezt nevezik „új ökoszisztémának” – olyan természetes rendszereknek, amelyek már sosem térnek vissza az eredeti állapotukhoz, de önálló, működőképes egységekké váltak.

„Úgy tűnhet, hogy egy természetfilm közepébe csöppentél, de ha jobban megnézed, szinte semmi sem őshonos” – mondja Dr. Hannah Kāpiti ökológus, aki évek óta kutatja Új-Zéland változó tájait. A szigetek egykor madárdominanciájú ökoszisztémái – ahol például a repülésképtelen moa vagy a hatalmas Haast-sas uralta a terepet – mára papagájfélék, ausztrál eukaliptuszok, amerikai vörösfenyők és európai rókák szokatlan elegyévé váltak.

Amikor a természet újrarendeződik

A probléma gyökerei az emberi telepesek érkezéséig nyúlnak vissza. Először a polinéz maorik, majd az európai gyarmatosítók hozták magukkal állataikat, növényeiket, és szándékaikat – mezőgazdaság, vadászat, betelepítés. A ragadozó emlősök – patkányok, menyétek, rókák – kiszorították azokat a madarakat, amelyek évmilliókig ragadozók nélkül fejlődtek, és még a fák is kicserélődtek a tájban.

„Egyes fajok eltűntek, mások alkalmazkodtak, újfajta kapcsolatok születtek. Olyan ez, mint egy természetes mozaik, amit az ember rakott össze, aztán otthagyott” – magyarázza Kāpiti.

Az új-zélandi erdőkben végzett kutatások azt mutatják, hogy a betelepített fajok – például az ausztrál posszum vagy az amerikai fenyők – mára meghatározó szerepet játszanak az ökológiai rendszerek működésében. A madarak újfajta magterjesztőkké váltak, a ragadozók új egyensúlyokat hoztak létre, és a növények között is kialakult egyfajta verseny, amely új szabályok szerint működik.

Élet az új szabályok szerint

Kāpiti szerint Új-Zéland ökoszisztémái „mozaikszerűen újrarendeződtek”. Egyes madarak új szerepköröket vettek fel – például magokat terjesztenek, amelyeket korábban kihalt fajok vittek volna –, és még az invazív emlősök is új egyensúlyokat hoztak létre.

A meglepő az, hogy ezek az új rendszerek működnek. Képesek fenntartani önmagukat, sőt, bizonyos fajok túlélését is elősegíthetik. Ez ellentmond annak a korábbi természetvédelmi nézetnek, amely minden nem őshonos elemet veszélyforrásnak tekintett.

Az új megközelítés: megőrzés a jelenből kiindulva

Mivel lehetetlen visszaforgatni az időt, a kutatók újfajta természetvédelmi stratégiákat dolgoznak ki. Már nem feltétlenül cél a múlt visszaállítása, hanem a jelenből kiindulva próbálják megőrizni a megmaradt őshonos elemeket.

Egyes helyeken például a nem őshonos madarak váltak az utolsó lehetőséggé az őshonos növények szaporodásához. Másutt az invazív növények válnak menedékké ritka állatok számára.

„Ha az őshonos fajokat szeretnénk megőrizni, nem feltétlenül az invazív fajok teljes eltüntetése a legjobb megoldás – különösen, ha már beépültek a rendszerbe” – mondja a kutató. „Sok esetben az újonnan érkezett fajok lettek az utolsó reményei egy-egy őshonos növény túlélésének.”

Vita a természet jövőjéről

Az új ökoszisztémák létjogosultsága vitákat gerjeszt. Egyes ökológusok szerint ezek „szemetes természetek”, míg mások úgy vélik, értékes tanulságokat hordoznak a klímaváltozás és a biológiai sokféleség csökkenésének korszakában.

„A cél nem az, hogy eldöntsük, jók vagy rosszak ezek az élőhelyek” – mondja Kāpiti. „Hanem az, hogy felismerjük bennük a lehetőséget, és alkalmazkodjunk egy megváltozott világhoz.”

Miért fontos ez számunkra is?

Az új-zélandi példa nemcsak helyi ügy. A kutatások szerint a világ szárazföldi ökoszisztémáinak akár fele már átalakult, és ez az arány csak nőni fog. Ez azt jelenti, hogy mindannyiunk jövője szorosan összefonódik ezeknek az új típusú természeteknek a sorsával.

Az alkalmazkodóképesség, a rendszerszintű gondolkodás és a sokféleség elfogadása válik kulcsfontosságúvá – nemcsak a természet, hanem az emberi civilizáció túlélése szempontjából is.

A jövő erdei lehet, hogy nem olyanok, mint amilyeneket a múltból ismerünk. De ha megértjük, hogyan működnek, hogyan épülnek és hogyan lehet őket támogatni, akkor talán mégiscsak van remény a természet újrakezdésére – egy másfajta, de még mindig élhető bolygón.

A kérdés tehát már nem az, hogy „jók vagy rosszak” ezek az új ökoszisztémák, hanem hogy mit tanulhatunk belőlük. A bolygónk gyorsan változik, a klímaváltozás, a városiasodás és az emberi tevékenység nyomán egyre több ilyen „új természet” születik. Az új-zélandi példa arra tanít, hogyan lehet együtt élni a megváltozott világgal – úgy, hogy közben mégis megőrizzük annak sokszínűségét és működőképességét.

És talán éppen ez a kulcs: alkalmazkodni, megérteni, és nem feltétlenül harcolni mindenáron a változás ellen – hanem tanulni belőle. Mert a jövő vadonjai talán nem úgy néznek ki, mint a múlt erdei – de attól még ugyanolyan értékesek lehetnek.